Biztosan emlékeztek filmekből, olyan jelenetekre, ahol a főszereplő egy, olyan szituba kerül, ami vagy brutál kínos lesz neki, vagy eszméletlen durva, ilyenkor az idő megáll egy másodpercre a főszereplő kap elég időt, hogy lepörögjenek előtte az események, alánarrátolja az életét és a következményeket, majd a film forog tovább és megtörténik a tragédia. 

Ó, bizony.. ez történt velem a héten, kétszer is. Az első eset, amikor békésen tekerek hazafelé melóból mint állat, majd mikor hatósugaron egy méteren belül voltam realizáltam, hogy egy kurvaretkesnagyfaszom keresztespók lóg egy fáról velem konkrét fejmagasságban. Ez egy tipikus napsütötte csodálatos délutánon volt, a napsugár megcsillant a förmedvény potrohán és minden egyes kis szőrszálát láttam, azon a pármásodpercen... esküszöm megállt az idő, lehetőségek tárháza zárva, oldalra nem volt időm elmenni, fékezni lehetetlenség volt. Ha oldalra rántom a kormány borulok a lejtőn, ami elég durva baleset lett volna, ha fékezek, azzal annyit érek el, hogy lassabban szedem fel azt a rohadékot, így egy dolog maradt, nagy levegő, zokogás, ütközés és már érzed is a vastag hálót a fejeden és látod azt a rohadt pókot, ahogy már rajtad is van. Sokkot kapsz, mert hát te egy kis makroméretű póktól is sírsz, de ez egy kibebaszott keresztespók bazdmeg, amit ha makroban fotóznál akkora lenne, mint a szabadságszobor. Szóval délután kettőkor csúcsidőben zokogsz,  mint egy hülye, pánik rohamod van, leérsz a lejtőn, fékezel mint a szar és igyekszel attól a szeméttől megszabadulni, ami megint egy külön történet mivel vagy annyira balfasz, hogy nem mered még csak a kezeddel sem lesöpörni. Valahogy lejött rólam... de életem legdurvább pillanata volt. Kéész végem.